Egy 25 éves hajónak már nem története, hanem történelme van – tele nyertes és vesztes csatákkal, jobb és rosszabb időkkel. És a Raffica esetében rengeteg tanulságos és vicces sztorival is, amelyekből még a tapasztalt hajósok is sok újat tudhatnak meg. Olyasféle fontos dolgokat, hogy miért nem lehet hajóroncsot égetni Olaszországban, vagy, hogy mit mond a kormányos borulás előtt.

Szöveg: Lénárt Attila, Fotó: Török Brigi

Negyedszázados az idén a Raffica, amelyet alighanem méltán nevezhetünk a Balaton egyik legszebb hajójának. Ez az állítás sem igazán vitatható, az pedig biztosan kétség kívüli tény, hogy ezzel a vitorlással érték el a legtöbb nemzetközi sikert a Bol d’Or-on, a Centomillián és a Rundumon, hiszen ezeken összesen tízszer nyert abszolútban vagy a kategóriájában. A hajó és a csapat történetéről Király Zsolt csapatvezető-kormányossal beszélgettünk néhány sör mellett.

A Garudás kezdetek

„Talán azt a legnehezebb meghatározni, hogyan is kezdődött az egész „rafficásdi”. Szörfösként kezdtem, a vitorlázás világba és a versenyzésbe úgy kerültem bele, hogy Brencsán Ábel, a magyar liberázás atyja egy vitorlásbálon kitalálta, hogy csinál egy csapatot a Garudára. Ez – ha nem tévedek – ’95-ben lehetett – szedegeti össze emlékeit Király Zsolt, aki afféle mindenesként került be a gárdába, hiszen elmondása szerint volt melós, hajóépítő és takarító is. „Fordekkes sosem voltam, mert az nagyon vizes. De azon kívül minden” – teszi hozzá nevetve.

Maga a Garuda is igazi csapatvállalkozás volt, hiszen a nagy, tőkesúlyos hajót együtt építették át Berhidán. Ezzel kezdődött a mindmáig tartó Libera-szerelem.

Első évében a csapat csak a Balatonon „tanulta” a hajót, majd a következő esztendőben nekivágtak a nemzetközi versenyeknek is. „Emlékszem, a Fükétől kölcsönbe kapott utánfutón vittük Olaszországba a hajót. Mivel nem fért rá rendesen a futóra, időről időre beszitált, kész rémálom volt az út” – mereng el a csapatvezető. De nem csak az út volt nehéz, hanem a verseny is elég kilátástalannak tűnt, hiszen az öregedő hajóval szemben ott sorakozott a parton a sok szép high-tech ellenfél. „Bár nem sokat néztünk ki magunkból, elsőre mégis mentünk egy harmadik helyet a Gorlán. Nem azért, mert ennyire ügyesek voltunk, hanem mert mindenki felborult. Így az első külföldi verseny nem csak önbizalmat adott, de rögtön fontos tanulsággal is szolgált: megtanultuk, hogy a szerencsefaktort sosem lehet kizárni” – meséli mosolyogva Zsolt.

Az első olaszországi igencsak alacsony költségvetésű akció volt, mindenen próbáltak spórolni, amin csak lehetett – így például vízen akarták tárolni a hajót, hogy ne fizessenek a daruzásért. De az olaszok ehhez nem járultak hozzá, mivel a Garuda álló helyzetben erősen oldalra dőlt és lezárta a fél kikötőt. „Ekkor láttam meg a Rafficát, ami oda volt támasztva az olasz kikötő másik sarkába. Fel akartunk menni rá, hogy megnézzük – de a közelébe nem engedtek, nem hogy rá!” – meséli a szerelem kezdeteit Zsolt.

Az Azzardissimo és a sufnituning

A Garuda négy évig volt meg. Ezt követte az Azzadrissimo – egy B-Libera, amelyet rendkívül szofisztikált megoldással alakítottak át A-Liberára – egyszerűen megtoldották hátul. Bár csak 16 méteres árboccal rendelkezett, csak 1200 kiló volt, Ábel hatalmas svertet csinált rá – és meglepő módon egyből gyorsnak bizonyult, bár sosem értették meg, hogy mitől. Zsolt úgy emlékszik: annak ellenére, hogy igazi sufnituning volt a hajó, oda tudtak érni vele a nagyok közé. Mentek például egy harmadik helyet vele a Rundumon.

A szerencsétlen Pleasure

A következő hajó a Litkey Farkastól vásárolt Pleasure volt 2001-től. Ezt stílszerűen torpedórombolónak nevezték, mivel volt vagy három tonna. Nem is volt sok esélye a nagy ellenféllel szemben. „Farki mindig egy lépéssel előttünk járt, hiszen amikor eladta nekünk a Pleasure-t, akkor ő már a Gardazurrára újított – ami úgy 1,8 tonnás lehetett csupán. A Pleasure ekkor már a Gardán sem tudott nyerni, de az Azzadissimónál mindenképpen esélyesebb volt.”

A Pleausre nem volt hosszú életű hajó. „Vontán borultunk föl vele a Gorlán 2003-ban, miután harmadikok lettünk a versenyen. Fejre álltunk, leeszkimózott hajó, de az árbóc miatt megint felállt. Jött egy motoros és meghúzta azt az egy kötelet, amelyet talált – abban a pillanatban el is tört az árboc. Mi meg csak ültünk utána a vízben – a deck jelezte a vízszintet – és néztük, hogy megy fel a vitorla a megmaradt fél árbócon. Azt hittük, mindjárt forgunk még egyet, de aztán a második kör végül elmaradt.”

Mindez Gargano előtt történt, már a befutó után, fekete vízen, 140 km/h-s szélben, jégesőben… Sodródás közben eltalált a hajó egy parti sziklát. Először a tőkesúly vált le, aztán szépen széttört a kormány is. „A hajó darabkái szépen szétterültek a parton. Másnap ott helyben eltüzeltünk mindent, amit nem tudtunk leszerelni és megmenteni. Erre környezetszennyezés ürügyén fel akartak jelenteni minket – pedig csak szép temetést adtunk a hajónak.”

„Emlékszem, ültünk a hajótörés estéjén egy üveg ital fölött, és azon méláztunk, hogyan tovább. Ekkor jutott eszembe: van még otthon egy hajónk! Hát hazaszaladtam az Azzardissimóért. Gondoltuk, ha leesik az ember a lóról, akkor gyorsan vissza kell rá ülnie. Szétszedtük a hajót és egy Fiat Regattával húztam haza azt a trélert, amelyet később évekig használtunk a Rafficához. Pár nappal később pedig elindultunk a Centón.

„Itt épült a hajó, ide jött vissza meghalni” – mondta Berncsán Ábel az egyik tévécsatornának nyilatkozva a Pleasure pusztulásáról 2003-ban – majd nem sokkal később kiszállt a csapatból.

Alig egy héttel a havaria után ötödikek lettek a fiók az Azardissimóval a Centomillián. Így újra a régi hajóval versenyeztek. Ábel után Zsolt lett a kormányos, és mivel kellett a gyakorlás, 2004-ben minden versenyre elmentek, amire csak tudtak.

Beteljesült szerelem: a Raffica

A következő évben jött a Raffica. Zsolt így emlékszik vissza erre: „2005-ben is részt vettünk a Centón meg a Gorlán. Volt ott egy srác, Környe Zsolt, aki javasolta, hogy menjünk és keressük meg az akkor BTV néven menő Rafficát, amely akkoriban egy osztrák befektető-vállalkozó tulajdonában volt. Azonnal tudtam, hogy kell nekem ez a hajó. Az árboca el volt törve – de még így is 150 ezer euróra tartották. Alkudoztunk, ahogy csak tudtunk. Lemondtuk a trélert, meg mindent, amit később is beszerezhettünk hozzá. Így végül 75 ezer euróra vitték le az árát. Három részletben tudtuk kifizetni. Az utolsó részlethez a szó szoros értelemben anyám dunyhájából ráztuk ki az utolsó 300 ezer forintot – csupa 5 és 10 eurós bankjegyben… Jó nagy köteg pénz volt.”

A Raffica 2006 júniusában érkezett meg – így a csapatnak nem egészen egy hónapja volt felkészülni a Kékszalagra. Le kellett vágniuk a tőkesúlyból, és a forma kedvéért nikecellt tömtek bele, majd begittelték. Ez azonban csak az első volt az átalakítások sorában. Évről-évre könnyebb lett a hajó – és évről évre jobban is ment. Minden évben új vitorlákat is vettek rá, és márkát is váltottak, hiszen a Doyle-ról átálltak a North-ra.

A fejlesztési folyamat közel sem volt mindig zavartalan. 2008-ban ledőlt a bakról a hajó. Megsérült ugyan, de ezt is képesek voltak pozitívan szemlélni: legalább új úszótestet szerelhettek rá. Persze, ettől még a baleset elsőre nem hatott örömhírként Zsoltra: „Hajnalban hívtak a kikötőből, hogy felborult a hajó. Ráborult egy épületre. Az első gondolatom az volt, hogy remek, úgyis fel akartuk újítani. Áthelyeztük a létrákat, kijjebb kerültek, hiszen már engedték a szabályok, hogy nyolc méterre növeljük a távot.”

A csapat előző hajóival ellentétben a Raffica nagyon sikeresnek bizonyult, összesen tizenegyszer nyerték meg vele a Centomilliát, a Bol d’Ort és a Rundumot. „Ja, és 2008-ban elhoztuk a vándorkupát a Wörthersee-ről is – teszi hozzá Zsolt.  „Azóta is itt van nálam. Emlékszem, mindenki csodálkozott – főleg este, amikor a pincér szerint több mint 250 pohár italt fogyasztottunk a győzelem ünnepére.”

Tíz győzelem, tíz második hely, két rekord

A Raffica 2009-re nyerte el a mai formáját. Abban az évben megnyerték a Rundumot – méghozzá abszolútban, megverve a katamaránokat is! Ez ismereteink szerint azóta se nagyon fordult elő egyetlen nagy versenyen sem. 2010-ben megnyerték a Kékszalagot egytestűben. 2012-ben átépítették a hajót, leszerelték a rácsokat és kiülőt installáltak a helyére. Persze, az utolsó pillanatban, a Kékszalag előtti este végeztek a munkával.

2014-ben aratták a legnagyobb sikert a Kékszalagon: a Raffica megverte a Nemere rekordját – és persze egytestű kategóriában nyert is. Emellett egy másik (nem hivatalos) rekordot is tart a Raffica csapat: összesen tízszer végeztek a második helyen a hazai tőkerülő versenyen.

De nem csak a győzelmeikre büszkék, hanem arra tízedik helyezésre is, amelyet a 2008-as Barcolanán értek el – 1800 hajót előtt végezve! „Fantasztikus verseny volt, egy kisebb flottányi maxi és szuper-maxi is indult rajta. Elmentünk egy a százlábas, 40 méteres árboccal és wolfram bulbával felszerelt maxi mellett, amelynek a második szálingjánál a szelet figyelő ember csak bámult ránk, azon töprengve, hogy vajon miféle hajó ez?

Borulás, aztán nagy röhögés

Török László saját bevallása szerint mintegy véletlenül került a csapatba. „Ronival (Ormándlaki Áronnal) barátkoztam össze a kikötőben, aki 2014-ben a Raffica Sportegyesület másik hajója, a Szponzi (korábban Sponsor Wanted) kormányosa volt. Elhívott, hogy menjek el vele egy edzésre, mert nincsenek elegen. Ezt követően megkért, hogy menjek velük a Kékszalagra is. Elsőre rögtön a Nemere idején belül voltunk. A Kékszalag után protezsáltak át a Rafficára, a Centón már azzal mentem. Másodikak lettünk. Az ottani edzésen éltem át életem első borulását. 2015-ben jött ránk a nagy vihar a Rundumon. Azt mondtam: alföldi gyerek vagyok, higgyétek el nekem, ennél jobban már nem eshet az eső. Erre elkezdett szakadni. Annyira, hogy a mellettünk levő hajót se láttunk.”

Rá egy hétre a Bol d’Oron is nagy vihart kaptunk, le kellett szerelni minden vitorlát, de még egy szál árboccal is tizenvalahány csomós sebességgel száguldottunk… Elég peches év volt, akkor tört el a kormány a Centón is. Pedig milyen jól mentünk addig! Húsz perc alatt nyolc percet hoztunk az első helyezetten. Egyszer csak Zsolt holt nyugodt hangon azt mondta: Eltört a kormány, borulunk. Borultunk is! Pár percig néma csendben számoltuk egymást, majd amikor kiderült, hogy megvagyunk mindnyájan, kitört a hangos röhögés. Abban az évben velünk volt Roberto Benamati (volt olimpikon és világbajnok), aki megkérdezte: ugyan minek örülünk ennyire? „Hát annak, hogy előtte milyet mentünk már!