A Balaton család történetét több folytatásban adtuk közre. Az előző részekből megtudhattuk, mint hajóztak át az Északnyugati átjárón. A sarkvidéki nyár végén meg kellett szakítaniuk útjukat, de az idén visszamentek és tovább indultak. Következzenek az újabb kalandok a jégmezők között bálnakoponyákkal, belugákkal, lefoglalt hajóval, meztelen úszással egy hegyre, még több medvével és tanulsággal!

Szöveg és kép: Balaton Orsi és Zoltán

Tavaly szeptemberben, nem sokkal az öböl befagyása előtt repültünk haza az Észak kanadai Tuktoyaktukból. Hajónk a parton telelt és majdnem minden szempontból biztonságban volt. Nem tett kárt benne a tél, és idén szerencsére elmaradtak a raktárakat dézsmáló betörők is. Egyetlen dologra nem készültünk fel: hogy a kereskedelmi telep a télen csődbe megy, s mire mi megérkezünk, már ki is írják az eszközök árverésének időpontját.
„Okos ember más kárán tanul, buta ember pedig a sajátján” – tartja a mondás, mi mégsem okultunk az előző esztendő repülési tapasztalataiból. Ismét rögzített időpontú repülőjegyeket vettünk és ismét rögtön az első repülő lekéste az összes többi csatlakozást. Utunk ettől még szerencsére nem lett hosszabb, és így is az eredetileg tervezett öt nap alatt jutottunk el az Észak kanadai Tuktoyaktukba. Hozzá kell tegyem: egyetlen repülőjárat sem indult el időben, ám a rekordot az utolsó szakasz kisrepülőgépe állította be.  Itt a járat előbb késett, majd törölték, végül 24 óra múltán összevonták és egy nagyobb gépet indítottak helyette.
Ebbe már belefért az időközben feltorlódott 11 utas. Indulás előtt bejött az utastérbe a kapitány és azt mondta: „Most elrepülünk Tuk-ba, megnézzük le tudunk-e szállni. Ha nem, akkor visszajövünk.”

Sátrazás a hajó mellett

Az elmúlt tél a helyiek elmondása szerint nem volt hideg. Általában -20 Celsius körül mozgott a hőmérséklet, ami errefelé nem számít zord időjárásnak. Csak néha mutatott a hőmérő -30 foknál kevesebbet, és mindössze két napon volt -52 Celsius fok! Mi szerencsére már a nyárba érkeztünk meg. Ekkorra a havat elolvasztotta a napsütés és titkos rejtekükből előbújt az a néhány milliárd szúnyog, amely ilyenkor alaposan megkeseríti az emberek életét.
Mivel a zár alatt tartott hajónkhoz egyelőre nem tudtunk hozzájutni, ezért sátraztunk. Itt is igaz volt a régi tapasztalat, miszerint a helyi emberrel kell jóban lenni, az a legfontosabb. Esetünkben ez a helyi ember a biztonsági őr volt, akinek a háza melletti parlagfű mezőn felverhettük a sátrunkat. A cég központja innen 2500 kilométerre volt s egy csődbe ment telep távoli vezetőivel más helyzetekben sem egyszerű a kommunikáció, itt sem volt az. Próbáltuk a vezetőséggel megértetni, hogy ezeken a részeken nagyon rövid az az idő, amikor számunkra járhatóan megnyílik a jég, s ha nem tudunk időben elindulni, akkor félő, hogy itt ragadunk egy újabb esztendőre.

Meztelen úszás a hegyre

Itt töltött napjaink egyikén tettünk egy kirándulást a közeli különleges hegyek egyikén, az egyik pingón. A pingók egészen különleges képződmények. Olyan hegyek, amelyek minden esztendőben 5-10 centimétert nőnek. Nem gyűrődés, nem vetődés és nem is vulkáni tevékenység hozza létre őket, hanem egy a felszín alatti jéglencse, amely minden télen hízik egy kicsit, míg egyszer csak össze nem roskad. Tuktoyaktuk közelében két nagy pingó is van, s egyik nap egy jókora kirándulás keretében megmásztuk a nagyobbikat. Igazából nem is a feljutás nehéz – hisz az csak egy nagyon meredek hegyoldal – hanem a megközelítés. A helyiek azt mondták, a pingót csak csónakkal lehet elérni, mert az olyan, mint egy sziget. Végül nekünk sem volt más választásunk, mint pőrére vetkőzve átkelni a hegyet körülvevő lagúna egyik ágán. A pingó csúcsáról vágyakozva néztük a Beaufort tenger kékjét. Tökéletes vitorlázó idő volt, mi pedig nem tudtunk útra kelni, mert el volt zárva a hajónk.
A sarkkör fölött a nyári időjárás nagyon változékony. Ha nem fúj a szél és süt a nap, majdnem olyan meleg van ott is, mint idehaza. Néhány nap múltán azonban rendszerint megjön az északias szél, ami hideget és esőt hoz. Esetünkben is egy ilyen front közeledett, mi pedig láttuk, öregecske sátrunk aligha nyújt majd védelmet abban az időjárásban. A vihar megérkezése előtti reggelen érkezett egy ember a sátrunkhoz és azt mondta, telefonáltak neki Edmontonból, hogy tegye vízre a hajónkat. A vihar pont akkor tört ki, amikor az óriás targonca megemelte a hajónkat. A kezelő ügyes volt, mi pedig bőrig áztunk, de boldogok voltunk. A következő néhány napban persze mozdulni sem tudtunk a móló mellől, meg kellett várnunk a szél elcsendesedését, de végre a hajónkon voltunk!

Végre ismét úton!

Július 23-án végre elindulhattunk. Először csak a városka apró mólójáig mentünk, ahol feltölthettük élelmiszer- és üzemanyagkészleteinket, majd másnap tovább indultunk a 140 mérföldre lévő Herschel Island irányába. Stressz és eufória keveredett bennünk. Az öbölből való kijutás nem egyszerű, ugyanis a közeli Mackenzie folyó hordaléka miatt a parttól számított 15-35 mérföldes sávban a vízmélység öt méter alatti, sok a sekély rész és a hajózható részeken is gyakran csak 1,8 méter.  Fantasztikus látvány volt a hordalékos kávébarna, édes folyóvíz és a kék tenger szinte vonalzószerűen elválasztott határa 25 mérföldre a parttól.
Mikor a vízmélység tartósan elérte a 15 métert, vitorlát húztunk és végre kipróbálhattuk új szerzeményünket, a Windpilot szélkormányt. Egy könyvben azt olvastam, ez a technika ma már visszaszorulóban van. Bizonyára így van ez azoknál, akik még nem küzdöttel eleget az elektromosságra épülő autopilotokkal és még mindig hisznek a technika mindenhatóságában. Mi ezen már túljutottunk és a másik csoportba tartoztunk. Tapasztalatunknak minden értelemben megfizettük az árát!  Értékelni tudtuk, és nagyon hálásak voltunk ennek az egyszerű, mégis zseniális és megbízható szerkezetnek, a működő szélkormánynak!

Randevú a belugákkal

Az itt elterülő nagy víz a Beaufort tenger, amely az Arktikus Óceán része. A jég telente több méter vastagságúra hízik, olyankor kamionokkal közlekednek rajta. A nyári napsütés, a szél és az áramlatok előbb feltördelik, majd olvasztják, és ide-oda sodorják a korábban egybefüggő jégtakarót. Utunk első szakaszán, ami a Herschel Islandig tartott, viszonylag kevés jéggel találkoztunk. Jó vitorlázó időnk volt, éjjel sem ment le a nap, és az időnként felbukkanó jég sávok között legtöbbször vitorlával is át tudtunk hajózni. Az első éjszakán épp két jégfolt között készültem áthaladni, amikor feltűnt közöttük még egy jégtömb. Ez a középső jég elég furcsának tűnt. Alakja gömbölyded volt, mint a mosott parti köveké, s a színe is másként volt fehér. Gyorsan ellenőriztem a vízmélységet valamint a térképet, nehogy véletlenül zátonyra fussunk.  Ekkor a „jég” kíváncsian kiemelte a fejét a vízből és hangosat fújt. Három, egymás mellett úszó beluga jött velünk szemben őket néztem a középső jégnek. Bő széllel vitorláztunk, és gyorsan elhaladtunk egymás mellett, így ez az élmény csak az enyém maradt. A második napon, éjféli napsütésben értük el a Herschel Island védett öblét. A Herschel Island védett terület, amelyen folyamatos éghajlatkutatás zajlik. A permafrost (örökké fagyott föld) valamint a növénytakaró és az állatvilág változását vizsgálja itt néhány, angol, skót, német és francia kutató. A felállított csapadék mennyiség mérő tölcsérek, a hőmérséklet és légnyomás érzékelők melletti, magas, lépcsős és ablakokkal ellátott zárt emelvényről azt hittük kilátó pont, amelyről megfigyelik a tengert és az ide, a Beluga Bay-be látogató bálnákat. Erről a megfigyelőpontról azonban hamarosan kiderült, nem más, mint maga a WC, amit azért emeltek fel ennyire, hogy alá férjen egy jókora hordó, hisz az állandóan fagyott föld miatt itt gödröt ásni igazán körülményes lenne.

Múzeum a régi házban

A szigeten helyreállítottak néhány korabeli házat. Ezek egyikében van a helyi múzeum, amelyben mi is elhelyezhettük kicsi emléktáblánkat az erre járó hajósok relikviái között. A fűtetlen múzeumban csak kicsit volt hidegebb, mint a szabadban, és a kályhán kívül sok minden helyet kapott. Kedvencünk az „Inuit” napszemüveg volt, melyet a hóvakság ellen használtak az őslakosok.
Ezen az égtájon ritka kincs a fürdés lehetősége, valószínűleg ezért is emlékezik meg minden leírás a Herschel szigeten lévő szaunáról. Az egyszerű faházikóban egy hordó kályha ontotta a hőt, rajta melegedett a víz egy hatalmas edényben.  Egy hely, ahol meg lehet melegedni és meg is lehet fürdeni – ez volt az igazi öt csillagos ellátás!
A sziget öble jól védett, mégsem időzhettünk sokáig. Apró műholdas nyomkövetőnkre üzenet érkezett, amely egy közelgő erős arktikus viharra figyelmeztetett. Még aznap este továbbindultunk, és bár a vihart csak hét nappal későbbre ígérték, de ennek az éjszakának a szelei is próbára tettek bennünket. Míg mi kislányunkkal, Csengével egymást váltva ültünk a kormánynál, addig odabenn előbb Orsi esett le az ágyról, majd fiunk, Kristóf huppant mellé. Az éjszaka hátralévő részében már meg sem próbáltak visszamászni, elfogadták a helyzetet és szerintem jól tették.

Végtelen nappalok

A következő napon áthaladtunk a Kanada és Alaszka határát jelölő Demarkációs vonalon, majd néhány órára megálltunk az alacsony földnyelvekkel gyengén védett Demarkációs öbölben.  A nagyon alacsony parttal rendelkező, karikagyűrű-szerű öböl fölött ékkőként magasodtak a markáns hegyek. Talán ezért is mondta Csenge, hogy ez az az öböl ahol szívesen áttelelne. Mi azonban nem időzhettünk sokáig, hisz néhány nap múlva szembe találkozunk a Baffin tenger felől érkező viharral. Két óra alvás és egy közös étkezés után már folytattuk is utunkat tovább nyugat felé. Még szerencse, hogy itt ebben az évszakban az éjszakák egybe mosódnak a nappalokkal, így az időnek vajmi kevés szerepe van, kár is az órát nézegetni.  Hajnalban van egy szürkületi időszak, de még olyankor is lehetne olvasgatni a fedélzeten. Nagyobb problémát jelenthet a köd, de ezen a szakaszon e tekintetben is szerencsések voltunk. Jó szélben, sokszor genakkerrel vitorlázva haladtunk, és csiszolgattuk a sodródó jegek közötti áthaladás technikáját.
Alaszka északi és nyugati oldalára egyaránt a sekély part menti vizek jellemzők. Ezeket a parti részeket sok helyen nem is lehet megközelíteni, vagy ha mégis, akkor azt különös figyelemmel kell megtenni. A jég mozgása ugyanis minden évben alakítja a tenger feneket, így a térképek csak tájékoztató jellegűek. Tanácsos jó nagy távolságot tartani a partoktól.

A térképen kívüli sziget

Következő célpontunk a kétnapi hajózásra lévő és az olajkitermelésről elhíresült Proudhoe Bay-hez közeli Cross Island szigete volt. Ez a szigetecske olyan lapos, hogy másfél mérföldön túl már nem is látszik. A sziget feltérképezését alighanem még a korabeli felfedezők végezték.  Csak ez lehet az oka, hogy annak nem csak az alakja, de még a pozíciója sem egyezik meg a térképen szereplő adatokkal. A szigetecske azonban rendelkezik egy a hullámoktól nagyjából 300 fokban védett, iszapos talajú öböllel, és számunkra ez volt a fontos.
Alaszkának ezeken a part menti szakaszain a Cross Island-hez hasonló, egy vihar esetén menedéket biztosító sziget vagy öböl alig akad. Ráadásul az ilyen természetes horgonyzóhelyek is csak részleges védelmet nyújtanak. Mivel a szigetecskék legnagyobb magassága gyakran a két métert sem éri el, így a szélárnyékot nem adnak, de legalább megtörik a nyílt tengerről érkező hullámzást.  Ez az, ami a védelmet kereső hajó számára hatalmas kincs.

Bálnakoponyák sora

Ahogy közeledtünk a szigethez, feltűntek annak partjára szép sorban kirakott bálnakoponyák és a kazalba rakott egyéb csontok.  Ezt meg kell néznünk közelebbről is, gondoltuk, de előbb találjunk egy jó horgonyzó helyet.  Mivel ismét több jelzést is kaptunk a közelgő erős viharról, másnap áthajóztunk a sziget túloldalára egy amolyan próbahorgonyzásra. Ahogy ott nézelődtünk, megjelent egy jegesmedve. A diétás nyári szezon ellenére jó húsban volt, nyilván a bálnamaradékok egészítették ki az étrendjét. Érdeklődve szagolt bele a levegőbe és nem riadt meg a nagy és berregő, pöfögő vashajótól. Bennünket pedig annyira fűtött a buzgóság, hogy minél közelebbről láthassuk öt, míg hajónk a nagy lelkesedésben fennakadt a part menti homokpadon. Mi több, még a puskát is elfelejtettük elővenni bár nem voltunk 15 méternél messzebb a bundástól. A mackó még vagy kétszer beleszagolt a levegőbe, majd ásított egyet és tovább indult a bálna maradékok felé.  Mi leóvakodtunk a homokpadról, majd óvatlanul nekitolattunk az egyik nagy jégtömbnek. Semmilyen művelet sem túl egyszerű, ha nem csak a szélre, a jégre és a sodrásra, hanem még a medvére is figyelnie kell figyelnie a hajósnak.

Bár ezen a napon tettünk egy kísérletet a Point Barrow felé továbbhaladásra, mégis inkább visszatértünk a Cross Island védett öblébe, hogy ott vészeljük át a közelgő vihart. Ez lehetőséget teremtett nekünk a következő napon, hogy Csengével kettesben kievezzünk a szigetre, közelről megnézni a bálna csontokat. Orsi és Kristóf a hajóról rádión tudósított bennünket arról, hogy merrefelé járnak a medvék, mert ekkor már ketten bóklásztak a csöppnyi szigeten. Ketten voltunk kettővel szemben. Ebben még a legszőrösebb szívű Fair Play kutató sem találhat kivetnivalót. A feladatokat az alábbiak szerint osztottuk el: Csengénél volt a puska, nálam a fényképezőgép, de megbeszéltük, hogy ha a medvék közel jönnek, akkor cserélünk. Végül mi nyugodtan le tudtuk fényképezni a bálna koponyákat, s a helyzet csak akkor vált kicsit izgalmasabbá, amikor visszatértünk a csónakunkhoz. Az ődöngő medvék ekkorra ugyanis hátulról megkerülték a bálna csontokat és valahogy jóval közelebb kerültek, mint amire mi számítottunk. Nagyon gyors pumpálás, és még gyorsabb vízre szállás következett. Nem mintha abban bíztunk volna, hogy vízen könnyebb tusakodni egy medvével, de valahogy indultunk volna már a hajónk felé. Végül is felejthetetlen kaland volt, ám – nem mintha nem szeretnénk a vendégeket és a medvéket, de – a következő éjszakákon a puska az ágyam mellett aludt.

Jég, jég, jég mindenütt

A vihar elmúltával tovább indultunk a sokat emlegetett Point Barrow felé. Ez a menet is bő két naposra sikeredett, benne két éjszakával. A Beaufort tengernek ezen a részén néha egészen augusztus közepéig sok a jég. A térképek évekre, évtizedekre visszamenőleg fel tudják idézni mikor, hol, mennyi jég volt. Ez nagyon hasznos információ. Azt azonban, hogy most mennyi a jég, sajnos senki sem tudja megmondani. Több segítőtől is kaptunk jég adatokat. Volt, aki a kanadai, más az amerikai, megint más a szatellites képeket tartalmazó oldalakat böngészve írta meg nekünk a jegek mennyiségét és elhelyezkedését. Ezek az információk egymásnak teljesen ellentmondóak voltak, de teljesen! Az ezzel kapcsolatos legdurvább esetünk már Point Barrownál esett meg, mikor VHF rádión beszéltünk egy nagy utasszállító hajó első tisztjével. Elmondta, hogy innen 60 mérföldre egy olyan 80 százalékos jégmezőn jöttek át, amelyik még az ő nagy hajójukat is nagyon kemény próbatétel elé állította. Mi a következő éjszakára értünk oda, és csiribí-csiribá, ezt a tömör jeget addigra valahova elsodorhatta az áramlás, mert mi ott bizony semmit nem találtunk. Olyan ez, mintha a tegnapi időjárást nézegetve terveznénk, hogy holnap vigyünk-e esőkabátot vagy inkább a strandra menjünk napozni. Ezen a szakaszon a jég nem okozott sok problémát. Nem azért mert nem volt, talán inkább azért, mert mindenhol szerencsés irányban kerestük a rajta való áthaladás lehetőségét.

Szívbetegnek ellenjavallt

Point Barrownál megkerestük a sokat emlegetett Elson Lagunát. Mikor végre oda értünk, már tudtuk miért kérdezgette egyik segítőnk olyan hevesen, hogy megvan-e az erre a helyre vonatkozó részlettérképünk. Így utólag csak annyit mondanék: a félénk, valamint a túlzottan magabiztos, továbbá szívbeteg skippereknek ellenjavallt a behajózás. No, nem azért mert keskeny a bejárata, hisz két szikla között máskor is áthajózunk, ha kell. Feltéve, ha látjuk, hogy hol van az a két szikla! Esetünkben nem lehetett tudni, hol is van a keskeny bejárat egyik és másik széle, ráadásul a tenger vize itt annyira átlátható, mint a Balatoné. A bátrak jutalma egy vabankos hajózás a lagúna sekély részein, majd a főnyeremény egy horgonyon eltöltött hullámos éjszaka. Mire idáig elértünk mi már csak aludni szerettünk volna.

Reggel abban a biztos tudatban keltünk, hogy itt fogjuk tölteni a következő napokat, hisz a hírek szerint utunk következő részét elzárta a jég. Ám, ha már e neves foknál voltunk, megpróbáltuk VHF rádión felhívni a Coast Guard-ot. Gondoltuk, van nekik itt egy átjátszó tornyuk, s bár mi úgysem akarunk partra lépni és bejelentkezni az USA-ba, de legalább hírt adunk magunkról s biztos, ami biztos, még a jéghelyzetet is megkérdezzük. Terveink dugába dőltek. A Coast Guard szerint a további szakaszon csak 10-20 százalékos jég van. No, jó, hittünk nekik.  Bár mi még nem felejtettük el azt a két évvel ezelőtti esetet, amikor Pond Inletnél egy másik Coast Guard hajó – nyilván nem szándékosan, de mégis – jól megtréfált bennünket. Akkor, azon a szabad úton mi nem jutottunk át. Most, mikor kihajóztunk a tegnapról már ismert szűkületen, feltűnt két AIS-pont a félsziget túloldalán. Egyikőjük az előbb említett utasszállító hajó volt, amely most éjjel érkezett. A tapasztalata homlok egyenest ellentétes volt a Coast Guard információival. „Lesz, ami lesz, de mi most már vissza nem megyünk” – gondoltuk és a híres földnyelvet megkerülve áthajóztunk a Csukcs tengerre.  Ez volt idei utunk legészakibb pontja, így hajónk orrát immár délnek fordíthattuk. Bő hátszélben, jó tempóban haladtunk és nem sokára felbukkant a közelünkben egy bálna, majd egy másik, s végül egy olyan közel a hajó mellett, hogy Orsi meglepetésében majdnem elejtette a leveses tányért. Ezt minden esetre jó jelnek tartottuk – mármint a bálnákat – és jó hangulatban vágtunk neki ennek a következő három napos szakasznak, amely egészen a beszédes nevű Point Hope fokig tartott.
Utunk folytatásáról, amikor a Csukcs tengeren és a Bering tengeren hajóztunk, a következő számban olvashatnak. Addig is nézzék meg honlapunkat (www.balatonok.hu) ahol bőségesen találtnak leírásokat és képeket, s ha valaki kedvet kapott ezeken a különleges helyeken való hajózáshoz, az ne habozzon és írjon nekünk.