A Balaton-család fantasztikus utazásának történetét több folytatásban adtuk közre. Az előző részekből megtudhattuk, mint hajóztak át az Északnyugati átjárón. A sarkvidéki nyár végén meg kellett szakítaniuk útjukat, de tavaly visszamentek, tovább indultak. Az út folytatásának második része következik – ezúttal nem medvékkel, hanem muszkuszokkal, aranyásókkal. A folytatást pedig keressék a Vitorlázás Magazin 2017/2-es számában!

Szöveg és kép: Balaton Zoltán

Amikor 2016. augusztus 6-án elhagytuk Alaszka legészakibb pontjának számító Point Barrow csücskét, ezt abban a biztos tudatban tettük, hogy fogalmunk sincs róla mi vár ránk utunk következő szakaszán, a Csukcs-tengeren. Azt, hogy távoli segítőink rendre nem találták el a valós jéghelyzetet, már megszoktuk. Most azonban két autentikus, friss, ám egymásnak ellentmondó információ volt a birtokunkban. Míg a Coast Guard szerint déli irányba csak 10-20 százalékban fedi jég a tenger felszínét, addig az éjjel érkezett 600 fős francia utasszállító állítása szerint innen 70 mérföldre 80 százalékos a jég, amelyen csak nehezen tudtak átjutni.

Bár mi mindig is óvatos duhaj módjára igyekeztünk döntéseket hozni, ezzel a két, szöges ellentétben álló információval nem tudtunk mit kezdeni. Bármelyik lehetett igaz a kettő közül, vagy épp mindkettő – esetleg egyik sem. Mi mindenesetre azt láttuk, jelenleg 20-25 csomós északi szél fúj, ami bennünket jó irányba visz, és bíztunk bene, hogy ez az erős szél majd inkább megbontja, sem mint összetömöríti az előttünk lévő tengerszakaszon lévő jegeket. Ezzel a bizakodással és teljes vitorlázattal indultunk el délkelet felé.

Jégtáblával koccanva

Az alaszkai partok mentén a tenger sok mérföld szélességben – itt is, épp úgy, mint ettől északabbra – sekély és zátonyos, ami nekünk veszélyes, nehezen megközelíthető és teljesen védtelen partszakaszokat jelent. Jobbnak láttuk tehát a nyílt tengerrészek felé kormányozni a hajót. VHF rádión tudtunk beszélni egy vitorlással, amely épp velünk szembe hajózott, és a várható jég helyzetről érdeklődött tőlünk, valamint egy kábelfektetéssel foglalkozó hajóval, amelytől mi szerettük volna megtudni ugyanezt. A következő, megállásra alkalmas helynek az innen 300 mérföld távolságra lévő Point Hope lapos félszigete kínálkozott. Eleinte erős raumban haladtunk, majd amikor annak ereje mérséklődött, genakkert húztunk, és úgy mentünk tovább. Bár folyamatosan és távcsővel kémleltük a látóhatárt, az összetorlódott jeget szerencsénkre időközben valahova elsodorta a szél, és már nem találkoztunk vele. Mi jóval szerencsésebbek voltunk, mint a bennünket néhány héttel később követő francia vitorlás. Ők nagy megkönnyebbüléssel hagyták maguk mögött Point Barrow-t és indultak tovább az akkor már minden információ szerint jégmentes Csukcs-tengeren. Az előző szakaszok fáradalmai miatt elmentek aludni, mikor (alumínium) hajójuk nagy dörrenéssel megállt. Nekimentek a sodródó, kósza jégtábláknak. A két bretagne-i fiú utólag nevetve mesélte el a történetet, bár azt hiszem akkor náluk is lehetett némi izgalom épp úgy, mint nálunk, amikor 2015-ben a Baffin-tengeren mi ütköztünk neki egy jéghegynek.

A remény fokáig

Hetven óra vitorlázás után értük el a remény itteni fokát, Point Hope-ot és ez egy kifejezetten élvezetes menet volt. Igaz, a jó szél és a számunkra kiváló sebesség fellelkesített bennünket, így azt tervezgettük, megállás nélkül tovább hajózunk a Bering-szoros felé, ám az utolsó pillanatban mégis visszatértünk eredeti tervünkhöz, és megálltunk Point Hope kinyúló ujjának széltől nem, de legalább hullámzástól védett oldalán. Az utolsó órákban ugyanis nagyon megerősödött szél és a 4-5 méterre nőtt hullámokban elfáradtunk.

A felcsapó fröccsökben alaposan eláztunk, így miután éjféltájban horgonyt dobtunk, rögtön kiraktuk vizes ruháinkat száradni. A következő napon, amíg ruháink száradtak, mi pihentünk, töltekeztünk és fejvakargatva figyeltük a letöltött időjárás-előrejelzésünket. Így esett, hogy a családi kupaktanács – lévén nálunk irányított demokrácia van – este úgy döntött: igaz, a szél stabilan 28 csomó, és a befúvások elérik a 35 csomót, ráadásul az előrejelzés szerint ez az éjjel még erősödni fog, mi több, időnként esik is, és persze épp most mennénk el aludni, de mindezek ellenére inkább induljunk tovább. Mindenki megértette, hogy ez a jobb választás, ugyanis három nap múlva ugyanez a szél jön majd, csak épp az ellenkező irányból. Orsiban maradt ugyan némi kételkedés, hallottam amint Csengét kérdezgeti, nem túl veszélyes-e most elindulni. Szerencsére a gyerekek megnyugtatták, így nem volt akadálya az indulásnak.

Széllel át a sarkkörön

Ezen a szélességi körön ilyenkor az éjszaka nagy része világos, így az összezárt felhőrétegen egy helyen még a nap is átsütött. A sodródó felhőzetben egy szív alakú rés nyílt az égen és azon keresztül érkezett a fénynyaláb a tengerre. Mi, mint afféle babonás hajósnép, ezt jó jelnek tekintettük. Vitorlázatunkat eleinte mindössze a stay sail és a fock vitorla kis darabja jelentette. Később folyamatosan felbátorodtunk, és előbb a fock növekedett, majd később a harmadik reffre húzott nagyvitorla is felkerült. Utunk ezen szakasza jó vitorlázó időben telt, sőt a kedvünkért a Bering-szorosban már majdnem beállt a szélfordulást megelőző tétova szél időszaka. Ennél jobb időzítést nem is kívánhattunk volna. Így hajóztunk át előbb – immár dél felé tartva – az északi sarkkörön, majd a Bering-szoroson hajnali 3 óra 22 perckor.

Ezen a részen már sajnos beesteledett, ezért a partvonalból csak néhány jelzőfényt láttunk. Természetesen mindenki felkelt, hogy megélje a pillanatot, amikor áthaladunk ezen az emberiség történelmében ennyire nagy jelentőségű szoroson. Rövidesen világosodott és ekkor már láttuk bal kezünk felől Alaszka partjait, jobbról pedig a még ma is Oroszországhoz tartozó Nagy Diomede-szigetet. Ezeken a részeken azt éltük meg, hogy az USA volt a kelet, és Oroszország a nyugat. Kelet-európai beidegződésünknek skizofrén állapot. Rövidesen megérkezett a délkeleti szél, amely kellemesen döntötte a hajónkat, és így vitorláztunk el egészen Nome városáig.

Meglepő bejelentkezés

Nome-ban van kikötő, és nekünk ilyen luxusban nem volt részünk immár egy esztendeje. Mi több, úgy gondoltuk, itt végre az országba is bejelentkezhettünk. Hiába hajóztunk 18 napja Alaszka partjai mentén, a hivatalos bejelentkezésre eddig nem volt lehetőségünk. Így azután itt, Nome-ban – miután megkérdeztük a Harbor Mastert VHF rádión, hogy melyik mólóhoz állhatunk –, rögtön a megkíséreltük a bejelentkezést. Egy kedves fiatal férfi jött el a hajónkhoz, aki elmondta, nyugodtan bemehetünk a városba, de ő most szabadnapos, így azután a hivatalos beléptetéssel még várnunk kell egy kicsit. Pedig bennünk megvolt a szándék. Amikor másnap visszajött, hozott nekünk egy permitet, – ugyanis a múlt év óta már ez is kell az USA-ba belépő hajóknak.

De – mint mondta – ez ingyen van, hisz amikor jöttünk, akkor ő szabadnapos volt, és olyankor ugye mégsem szedhet pénzt. Amennyire tartottunk az USA-ba való beléptetés szigorú reguláitól (például elbeszélgetős vízum, repülőjegy, fedezetigazolás meg tudomisén még micsoda), ez a procedúra annyira simán és egyszerűen ment. Sőt, számunkra túl egyszerűen. A magunkkal hozott vadászpuskára ugyanis ez a jótét lélek rá sem hederített. Hiába próbálkoztam többször is, ez őt nem érdekelte, így azután most van egy papírok nélküli puskánk Alaszkában.

Boltok és aranyásók

Nome végre egy városka volt, kikötővel, élelmiszervásárlási lehetőséggel és rengeteg aranyásóval. Szerencsés időpontban érkeztünk, ekkorra már véget ért a nagy halászati szezon, így nekünk is jutott hely a móló mellett. Most már csak néhány hajó halászik, és ők jobbára Halibutra, arra a lapos halra, melyből nem egyszer fognak 200 kiló feletti példányokat. A halfeldolgozóba simán beengedtek, csak egy hajhálót kellett felvennem. Érdekes volt látni, de nem a legjobb munka ott dolgozni.

A kikötő tele volt aranyásók bárkáival. Ezek néha valóban egyszerű tákolmányok. Van belőlük kicsi és nagy, hajóépítő által épített és házi barkácshajó egyaránt. Épp az egyik ilyen aranyásó-búvár hajót fényképeztem, mikor odajött annak a tulajdonosa. Megmutatta az előző napok részesedését, amely őt, mint a hajó gazdáját illette. Mint elmondta, ő nem hajós, nem búvár, és nem is aranyásó. Ő csak a hajó tulajdonosa, és őt csak az arany érdekli. A beszélgetésünk végén még egy aprócska aranyröggel is megajándékozott, ami nagyon nemes gesztus volt. Gondolom, nem lepődik meg senki, ha azt mondom: az emberek errefelé kedvesek.

Délután a helyi boltban vásároltunk, amikor Csenge megismerkedett Alexanderrel, a hobbi aranyásóval. Alexander Brazíliából származik, jelenleg Seattle-ben él, építőiparral foglalkozik, de nyaranta mindig eljön ide hat hétre aranyat ásni. Igaz, ezzel fele annyit keres, mint azzal, amit Seattle-ben csinál, de ezt szereti. Van, aki pecázni jár, ő meg aranyat keres. Miután elmondta, miként lehet klubkártyánk a helyi élelmiszerboltban, hogy az akciós élelmiszereket is megvehessük, még meg is hívott bennünket egy másnapi aranyásásra. Így jutottunk el Kristóf fiunk hetedik születésnapján egy parti aranyásó tanyára.

Aranyláz helyett

Bár a nagy aranyláz véget ért vagy száz évvel ezelőtt, de ma is tapasztalható némi hőemelkedés. Errefelé ugyanis háromféle ember él. Van, aki halászik, mások aranyat keresnek, a többiek pedig az ide látogató turistákból élnek. Az aranyásást űzik szárazföldön, valamint vízen és víz alatt. Még ma is vannak nagy hajók, amelyek a mélyebb vizeken horgonyoznak, és elevátorokkal emelik ki az iszapot. És vannak kicsi pontonok, melyekről egy hosszúgémes markoló nyúlkál le a tenger fenekére. A legelterjedtebbek azonban azok a kicsi és többtestű alkalmatosságok, amelyekről egy vastag csővel, mint egy víz alatti porszívóval szivattyúzzák fel az aranyat rejtő homokot. Ezek között vannak olyanok, amelyeket összehegesztgettek, de olyanokat is láttunk, amelyek úszórészét mindössze két-két alulétrával összekötött vízi banán és az azokat áthidaló deszkalap képezi. Persze a rend az rend, és a legapróbb úszó alkalmatosságnak is van (rend)száma, bár ez nem a műszaki megfelelést, csupán az adóköteles aranyásást igazolja. Ezeken a hajócskákon általában két ember dolgozik. A búvár, aki a víz alatt igazgatja a csövet, és a hajós, aki odafönn kezeli az aranymosó berendezést.

A rendes aranyrög ritkaság, s bár vannak legendák turistákról, akik vak tyúkként ráakadtak a kincsre, a valóság mégis az, hogy inkább csak rögöcskék és arany homok a fáradozás jutalma. Még szerencse, hogy az aranynak jó az ára, és így is megélhetést biztosít az aranyásóknak.

Aranyásónak állunk

Kristóf hetedik születésnapján így a torta és a vágyott ajándékok mellé spontán meglepetésként elmehettünk Alexander parti aranyásó tanyájára. Igaz, kis híján lepotyogtunk a quad csomagtartójáról a parti homokon való száguldozás közben, de csak odaértünk.

Eleinte mindenkit elvarázsolt az aranymosás misztériuma, megtanultuk, hol érdemes, és hol fölösleges aranyat keresni, és Kristóffal lelkesen lapátoltuk a parti homokot az aranymosó szerkezetbe. Csenge és Kristóf később azonban olyan dolgot tett, amire évek óta nem volt lehetőségük: megfürödtek a tengerben. Csak ezúttal a Bering-tengerben. Én bele nem mentem volna abba a hideg vízbe, és csak a partról figyeltem, kell-e utánuk ugrani, de ők nagyon élvezték. A hajóba való visszaérkezésünk után a nagy adag C-vitamin, a meleg tea és a meleg hálózsák megmentette a két reszkető nyárfalevelet a megfázástól.

Nome-ban végre internethez juthattunk, és kissé csalódottan láttuk, hogy orosz részről semmiféle visszajelzés nem érkezett. Így eredeti tervünk, miszerint idei utunkat Kamcsatkában fejezzük be, dugába dőlni látszott. Volt ugyan vízumunk, de egy jelképes fejbólintás nélkül mégsem célszerű oda látogatni Alaszka irányából egy vitorlás hajóval.

Bár Nome sok érdekességet tartogatott még, de mentünk volna már tovább, mert tudtuk, hogy szep­tember elejétől gyakoriak a viharos szelek. Mégis meg kellett várnunk azt az időpontot, amikor úgy láttuk, következő úti célunkra való érkezésünkkor eláll, pontosabban megfordul a jelenlegi erős északi szél.

Muszkuszok fogadtak

Mekoryuk Island innen nekünk két és fél nap hajózásra van, s azzal a specialitással bír, hogy nincs olyan öble, amely az északi szelek ellen védelmet nyújtana. Olyan ez az időjárás-taktika, mint valami nagy sakkjátszma – bár bevallom: a sakk sosem volt az erősségem. Mekoryuk szigetéig kellemes erős északi szél vitte a hajónkat. Igaz, cseppet korán érkeztünk meg az északi hullámzás ellen védtelen Cape Etolin fokához, de estére a szél elkezdett fordulni. Másnap átálltunk a sziget keleti oldalán lévő, és az érkező erős déli szelek ellen jól védett Nash Harbor öblébe. Az út fáradtsága persze nyomban elpárolgott, amikor megláttuk a part menti sziklák fölött legelésző muszkuszokat (pézsmatulkok). Elég közel merészkedtünk a sekély és egyenetlen parthoz, hogy jól láthassuk őket. Érkezésünkre a nőstények előbb farral kifelé egy kört alkottak és a kicsiket beterelték a védett belső részbe, majd megunva nézelődésünket kereket oldottak. Kell ennél jobb fogadtatás? Aligha!

Az öbölben a vulkanikus tengerfenék helyenként olyan egyenetlen volt, mint egy EKG görbe olyankor, amikor a paciens még életben van. Óvatosan körülnézve végül sikerült egy jó horgonyzóhelyet találnunk. Szükségünk is volt rá, ugyanis a következő napokban igen erős, és ekkor már délies szeleket vártunk. A muszkuszok élményétől felvillanyozódva életet leheltünk a csónakunkba, és partra eveztünk. Jöttünkre itt is, ott is kíváncsi fókafejek emelkedtek ki a vízből. A parton muszkuszokat szerencsére csak távolról láttunk, mert ezek a bölény méretű állatok gyakran barátságtalanok és igencsak veszélyesek. Láttunk azonban rókákat, amelyeket egész jól be lehetett cserkészni. Velük a gyakori veszettség miatt kell vigyázni. Végül maradtunk az egyetlen veszélytelen, és az itteni alacsony tundrán bőségesen termő kökényszerű apró bogyónál, melyből jókora zacskóval szedtünk.

Megromlik a tej – végre!

Ha már az étkezésnél tartunk, el kell mondanom, hogy az elmúlt hetek rohamos dél felé hajózásával teljesen megváltoztak az ételkezelési lehetőségeink. Míg korábban nem jelentett gondot a felvágottak, sajtok vagy éppen a tej tárolása, most már szembe kellett néznünk azzal a szokatlan körülménnyel, hogy a felbontott tej bizony ripsz-ropsz megsavanyodik. Mit lehet ezzel tenni? Túrót lehet belőle készíteni. Sőt, egy kis csokoládémázzal finom túrórudivá alakítható, ami a hazai ízeket hozza el a hajókonyhánkba.

Erős viharként érkezett meg az ígért déli szél, olyannyira, hogy még ebben a védett öbölben is nehézzé vált az élet a hajóban. A szél azonban forgandó, így a két nap múltán ismét kellemesen erős északnyugati széllel kelhettünk útra a délkeleti irányban lévő Pribilov Islands irányába. Ismét egy hosszú menet következett, itt a Bering-tenger nyitott, belső részén. Az időjárás-előrejelzés azt ígérte, hogy ez a szél a harmadik napra ismét viharos erejűre erősödik, így igyekeznünk kellett.

Ekkorra már nem csak a Raymarine autopilotunk, hanem annak egész rendszere – kompaszostól, belső és külső kijelzőstől, vagyis mindenestől – csődöt mondott. Ráadásul mindkét tabletünkön elhalálozott a Navionics térkép is, így joggal mondhatjuk, hogy voltak technikai problémáink. Még szerencse, hogy a hajóba épített ős öreg Garmin GPS és a hasonló márkájú – és szintén öreg – kis kézi GPS működött. Térképként a laptopon futó Open CPN maradt, amelyet persze mi amatőrök nem tudtunk összeházasítani a GPS jellel. Ez a térkép kiváló az otthoni, hosszú távú tervezgetéshez, azonban ezen a területen kicsit részlethiányos. Néhány olyan apróság, mint például a sziklák, no meg a zátonyok és néhol a mélységek sajnos csak részben vannak feltüntetve, de nem panaszkodunk, mert ez a térkép legalább működött. Ez a megoldás, vagyis: laptop a kabinban, a skipper a kormánynál, helyzetpont pedig az öreg GPS-en, jól működött a hosszú átkeléseknél, ám a part közelében elég bonyolulttá tette a navigációt.

Az egyetlen eszköz, amely megbízhatóan működött a hajónkon, az a Windpilot szélkormányunk volt.

Oroszlánfókák közt

A Pribilov Islands egyik fő szigete – a Saint Paul – védett öböllel kecsegtetett. Utunk fő célja azonban mégsem ez volt, hanem a szomszédságában lévő Walrus Island apró sziklafoltja. Ezen a szigetecskén él és párosodik a föld talán legnagyobb oroszlánfóka populációja. Ahogy közeledtünk, egy csomó meglepetés ért bennünket. A legelső az volt, hogy ezen a napon nem volt se eső, se köd, ami bizony itt, a Pribilov szigeteken nagy ritkaság! Elég sokáig keringtünk az oroszlán- és medvefókákkal benépesített partszakasz előtt. Az egyik részen az akár közel két tonnásra megnövő oroszlánfóka bikák a vízbe ugráltak, és nagy csoportban a hajónkhoz közelítve ugató-bőgő hanggal próbáltak elriasztani bennünket. Mi pedig értettünk a szóból, és nem háborgattuk őket tovább.

A meglepetések sora azonban ezzel még nem ért véget. Annyira elmerültünk az oroszlánfókák látványában, hogy csak a második fókakolónia meglátogatása után tűnt fel, ez a sziget nagyobb, mint ahová mi készültünk. Navigációnkba valahol hiba csúszott, ugyanis a sziget, aminek partjait elértük – és felettébb lelkesen felfedeztük rajta az oroszlánfókákat és medvefókákat – nem a vágyott Walrus szigetecske volt, hanem a nála sokkal nagyobb Saint Paul Island. Ahogy alaposabban körülnéztünk, felsejlett a távolabb lévő Walrus Island sziluettje is. Úgy hallottam, ilyen apró tévedés már más hajósokkal is megesett…

Nyergelj, fordulj!

Fejtörést egyedül az jelentett, hogy sajnos kifutottunk az időből – vészesen közeledett ugyanis az ígért viharos erejű szél. Rövid kupaktanácsot tartottunk és döntöttünk: kihasználjuk a mai különleges, köd- és esőmentes napot, és kihagyjuk Saint Paul szigetének védett öblét. Helyette továbbvitorlázunk, és megnézzük a Walrus Islandet, valamint a rajta élő fókakolóniát, majd rögtön folytatjuk utunkat az 50 mérfölddel távolabb lévő, és védett kikötőt ígérő Saint George szigetére.

Az alig 2×0,5 mérföld kiterjedésű Walrus Islanden valóban egész különös oroszlán- és medvefóka-kolónia élt. Szinte egymás hegyén-hátán volt a sok fóka, s a még háremet nem tartó hím oroszlánfókák külön agglegény kolóniákat alkottak. Igen, valószínűleg igaz a könyvek azon megállapítása, miszerint a világon itt a legnagyobb az oroszlánfókák „népsűrűsége”.

Miután ügyesen kikerültük a szigetecske körüli sziklákat és az azt övező „kelp” mezőt (erről még írok később), huszárosan szólva nyergelj-fordulj volt a vezényszó, és minden erőnkkel azon voltunk, hogy még a viharos szél kiteljesedése és a sötétség beállta előtt elérjük Saint George szigetének sarkát, s ha lehet, akkor a kikötő bejáratát is. Ez utóbbiról csak egy kicsinykét csúsztunk le, de még nem volt teljesen sötét, amikor behajóztunk a zeg-zugos hullámtörő gátak közé. Jól döntöttünk és szerencsénk is volt. A viharos erejű szél egy picinykét megkésett, épp csak annyit, hogy – 275 mérföld megtétele után – gond nélkül kiköthessünk a hosszú gólyalábakként meredező vascsövek mellé. Kikötő! Közel hatszáz mérföld megtétele és 9 nap után újra egy védett kikötő! Igaz, móló nincs, csak vascsövek, de védett kikötő!

Lassan hozzá kell szokunk ehhez a luxushoz…